http://mek.niif.hu/03900/03900/html/45.html
Egyszemélyes hölgykoszorú
(Baranyinak, akinek „Száznál több volt a nő...”
Ki testben az Övé lett. – Így könnyű volt dalolnia!)
1.
Nekem a hölgykoszorúból jutott egy levél –
Míg Baranyi száznál is többet leszakított.
Neves költőként bohó, víg-dalt, büszkén zenélt,
Mennyei élvezetért szent-tüzeket szított.
Szűz nőm! – az én poharam mézes bora legyél,
Ne céda szirén csábos hangja andalítson.
Kirké, Izolda bája, titkos vágyról mesélt,
S párjától szökni kész Léda, hiába hívott!
Felvértezve, acélpáncél fedte bősz testem!
Hittem én, aggkoromra hősként verem mellem –
Címert az aszkéta várra! – dicsőség neki,
Ki ellent állt majd' minden asszony rohamának,
De tétova lelkem sem hitt egyetlen lánynak,
Így sem megvetni, sem szánni nem tudott senki!
2.
Így sem megvetni, sem szánni nem tudott senki.
Irigyeimnek száma is nullára apadt!
„Fájdalmasan szívet-tépőek verseid...!”
Ezt is Ő mondta: az azúrszemű Anna!
Bizonygattam hűségem égre-földre – Neki.
Biz' Isten! – életemnek égi mása maradsz.
Jól ismer Ő engem, mint saját tenyereit,
S lám, több bonviván-szerep számomra nem akadt.
Jobb híján, új típusú verset írtam – tetszett,
A misztikus rezgés, és a hű szerelem elven
Alapuló, kagylóba zárt angyalok nyelvén
Felcsendülő, búsan barna hangzású dalom.
Csengve bongtak lantom lágy szólamai – hallod?
Ezzel bizony másoknak bálványa lehetnék.
3.
Ezzel bizony másoknak bálványa lehetnék
Vagy ha nem? – az ősi táltosdobok ütemében,
Kőszíved szerelmes, vad dobbanása lennék.
Esetleg más kövek közt, lázadhatnék Érted!
Találj rám, ha arra jársz, a csalitos mentén.
Egy rejtett jel mutatja utam a rét-szélen.
Dőlt nyírfának törzsébe véstem múltunk jelét,
Nem értheti meg senki más – a jövőnk végett!
Mondhatják egyszerűnek örökzöld-koszorúm.
A cicoma nélküli, sejtelmes szomorút –
A lélekben fordulót – bennem Ő élteti.
Visszaadta álmom, mit elrejtettem tőle,
Ígérete vigasztalt – messzi a jövőbe!
Köznapi sors az embereket nem érdekli.
4.
Köznapi sors az embereket nem érdekli.
Sem az, ha fémcsőrű madár énekel csendet.
Megérkeztél hozzám – szakadt fényekkel teli,
Ezüst szárnyaddal, a vihart csitító Rendbe.
Látomások tajtékát zabolátlan veri,
Reszkető kantárszíjam két erős kezemben.
A legpajkosabb pejlovam vágtat most messzi,
Felhők között látszik a vén Parnasszus hegye.
De megtorpant lovam, mikor rátalált,
Színarany kötőfékemet dobtam át nyakán,
S egy váratlan ugrástól kőbe rúgott – szegény.
A friss lóforrásból üde kristályvíz fakadt.
Nálam örök szomjazóbb e földön nem akadt.
Oltsd olthatatlan szomjam, nekem legyél szerény.
5.
Oltsd olthatatlan szomjam, nekem legyél szerény.
Jobb, ha mindig zárva marad egy kicsi szoba,
Mert a csoda teremtő erejét elveszti.
Ezért a titkos szentélybe ne lépj be soha!
A „Semmi” karmába ragadta időm felét,
És nem száz nő szaggatta véresre látványom!
Lehetett kacér, csalfa, álnok-kígyó, s ledér
Tiszta-fehér maradt az ágyon a gyolcs-vászon.
Igaz, lejárt ideje a nagy vízióknak,
Fáradt lábaink félbemaradt táncot lopnak.
Szemünk cikázó villám fényét még észleli,
De mennydörgésétől már meg sem rezdül vállunk.
Egyek vagyunk, hisz egymás szemeivel látunk!
Elmém – Veled-világom – szabadon képzeli.
6.
Elmém – Veled-világom – szabadon képzeli.
Jobb, ha mindig zárva marad egy kicsi szoba,
Mert a csoda teremtő erejét elveszti.
Ezért a titkos szentélybe ne lépj be soha!
S ha trükkömről lehull a fátyol – az éteri,
Mit a jótékonyság tündére osztogatott,
Sámsonként veszíteném erőm, mi élteti
Szívemben a szent szellemszikra atommagot.
És rám jönne filiszter népeknek vad hada,
Kik, nyárspolgári mázas szavakat hallatva
Szólnák le – sorsunkba írt, jövendölt esélyt!
Érdekes játékot talált ki a Sors Ura!
Fura félutakat firkált életrajzomba.
Magamban hordozom a kulcsokra zárt rejtélyt.
7.
Magamban hordozom a kulcsokra zárt rejtélyt.
A szakadt éveket mára újrafoltoztuk.
Még a virágzó poémáktól versem megél,
Addig vallom az „egyszemélyes hölgykoszorút”.
Pléh-Krisztus az útkereszteződések mentén
Keserves keresztútjaink miatt szomorú.
S ha istenünk ránk is mérte lélek-terhét,
Mára elfeledhetjük, hogy volt magányos út!
Ariadné fonala jó irányt mutatott,
Vad-liános, visszavezető szűk utakon,
Kézen fogott a Rejtett Erő – az isteni!
A Nap, fényillatával tettünket dicsérte.
Az áldott visszfényű Hold léptünket kísérte.
Ölelésed szent oltalmát lelkem kedveli!
8.
Ölelésed szent oltalmát lelkem kedveli.
S e lángoló szorításban ismét elveszek.
A test, a lélek-szellem a harcot feledi!
Vagy nem is harc ez? – késői, félős-szerelem.
Érzésem lehet merész, cselesen egyedi,
Lám, vénülő időmben tavaszért epedek!
Néhanapján rám törnek szívem kétségei,
Ha megtaláltalak, mondd, miért is kereslek?
Vagy talán nem elég stabil hitem oszlopa?
Fél, hogy a gonosz démon megint elorozna!
Szeress! – a rettentő erő ettől kábul el.
A kérés nem nagy, a vágy igaznak mondható.
A varázs-szó ezerszer újraformálható.
Talán főszereppel jobb sorsot játszhatunk el.
9.
Talán főszereppel jobb sorsot játszhatunk el.
S ezért bátran lépjünk újabb játék mezőkre!
Hisz' ha fordulunk, attól még nem hátrálunk meg,
Csak ragyogást gyűjtünk a jószagú esőben.
Kettőnk közös igazságát úgy tarthatjuk fenn,
Ha feltételek nélkül bízunk az „Örök”-ben.
A hit nélküli csodavárással hagyjunk fel.
Magunk kérjünk áldást a megszerzett erőnkre!
Lázadjunk merészen, az együttérzés okán!
Bár van, hogy átlépjük a féltékenység fokát
Vágyjunk ilyenkor – gonosznak álarca, hullj le!
Fogadd el szeretett szerelmed tanácsát.
Gyengítsd le kétségeid buzgó forrását,
Mert a nyugalom, mint lágy érintés, úgy kell!
10.
Mert a nyugalom, mint lágy érintés, úgy kell!
A Lét utáni vágy, az élet biztos jele.
Ezért szól minden költő színigazat – ugye?
Valót teremteni csak képzeletből lehet.
Látásmódok megváltoznak – szemeid hunyd le.
Vágyaddal bújj közelebb hozzám, kedves! – Gyere.
Nyitott szemű álmaidat Hüpnosznak tudd be!
A merész erotikusat Erosznak, s nekem!
....
Barátom, a másik! – oly talentumos féle.
Írástudó emberként, az a véleménye:
Nő, ha szerelemre lobban, mindent feláldoz.
Tudva ezt, úton, útszéli virágokat gyűjt,
Az ámort megélni neki senkivel nem bűn!
De ha fájni akar a szerzett seb, hadd fájjon!
11.
De ha fájni akar a szerzett seb, hadd fájjon!
Imígyen ámítja a nőket Casanova.
Buta hölgyeknek „mindegy” a férfi, ha sármos!
- Odafenn a hasonló a hasonlót vonzza -.
Én a földi létben az ellentétet látom,
Ami a férfit és a nőt egymáshoz sodorja.
Itt, hol az eszes szépet, a jó gonoszt pártol,
Biz' a Rend törvénye csak a Káoszt fokozza.
Ősdimenzióinknak kettős szava diktál.
Lehetnének napjaink felhőtlenül tiszták.
Jajj, de a zöldszemű szörny nem alszik – megvádol.
Lelkünknek ő a legtöbbször győztes vadásza!
Látja rajtunk, mikor hat az ármány varázsa.
A remény hol elfárad, hol felizzik – viháncol.
12.
A remény hol elfárad, hol izzik – viháncol.
Az örökzöld repkény is ledobja levelét.
E földön semmi nincsen, ami időtálló
Bárki tartósnak hiszi végtelen szerelmét.
Hiába vagyunk jók, a saját létünk cáfol.
Nincs mozdulat, amit ne más kárára tennénk!
A képlet, amelyet a Sors Ura felvázolt,
Megtalálhatóak a Samsara kerekén.
Élünk – vad forgástól szédülve nap mint nap.
Az öt érzék, négy elem, három síkja miatt
Köt ide a föld-erő – rabiga láncon.
A testünkben lánglelkünk igen szabaddá lesz.
Feledve a bennem megihletődött váteszt!
Két, vetített árnyképünk a tűzfalon táncol.
13.
Két, vetített árnyképünk a tűzfalon táncol.
Az önfeledt mámortól jövőnket nem látjuk.
Hiába fogadjuk: a „Mostban” élünk mától.
A múlt rabként tart fogva, több jót hogyan várjunk?
Sok, vélt-valós áldást kaptunk – boldogságot!
Elégedetlenséggel, kapzsi-vágy ne társulj,
Mert jön a mindent megmásító szánom-bánom.
A sajgó seb így nem gyógyul be – újra fájdul!
Végtelen tánc a miénk, járjuk hát okosan!
Nincs mit panaszolni, és nem fáj, mi odavan.
Mi ezek után jön, csak az lesz a valóság.
S igazzá akkor lesz, ha megtörténtté tesszük!
Addig kedvtelésből a jó bort elővesszük,
Hogy létünk kereke vígan járhasson – soká!
14.
Hogy létünk kereke vígan járhasson – soká!
Ezért szeret(t)em ezt a Szűz-jegyűt – sok másban,
Ki lehetett kövér, molett karcsú, bár-sovány,
De egy sem volt olyan, kiben nem Terád vártam!
Anna volt, van, lesz nekem a Végzet Asszonya.
Hiába szakadt el az út százszor, ezerszer!
Nincs a földön más, ki nekem oly szépen mondja
Azt, amit más megmondani soha meg nem mert!
Az élet egyszeri, megismételhetetlen –
Örök! Nincs belőle kiút, ezért szeretem!
És Te is az életemnek csodás dolga lettél!
Két gyönyörű virágot bontva omolsz most rám!
Köszönöm a jósorsnak, hogy az út Te voltál, s
Nekem a hölgykoszorúból jutott egy levél.
15.
Nekem a hölgykoszorúból jutott egy levél.
Így sem megvetni, sem szánni nem tudott senki.
Ezzel bizony másoknak bálványa lehetnék –
Köznapi sors az embereket nem érdekli.
Oltsd olthatatlan szomjam, nekem legyél szerény.
Elmém „Veled-világom” szabadon képzeli.
Magamban hordozom a kulcsra zárt rejtélyt –
Ölelésed szent oltalmát lelkem kedveli.
Talán főszereppel jobb sorsot játszhatunk el.
Mert a nyugalom, mint lágy érintés, úgy kell,
De ha fájni akar a szerzett seb, hadd fájjon.
A remény hol elfárad, hol izzik – viháncol.
Két vetített árnyképünk a tűzfalon táncol,
Hogy létünk kereke vígan járhasson – soká!
Fotó: (Lövey-/Pécsi-) Varga Éva (Kékrózsa Bíborvirág)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése