Tollforgató Művészeti Lap Blog - Archivált Világ Archived World: december 2019

Lakatos Pál Megemlékezése

Felhatalmazásával átveszem a Magyar Rádió Vasárnapi Krónika volt főszerkesztőjének cikkét Méltó megemlékezésként vitéz lovag Szilágyi Árpád nemzetőr ezredesről.

https://www.facebook.com/lakatos.pal/posts/2598493793597097

https://www.facebook.com/lakatos.pal/posts/2598493793597097

Ma érte szól a harang. Érte, a 83 éves korában ma délelőtt 10 órakor, a Szegedhez közeli Deszken meghalt szegedi városvédő polgárért, vitéz lovag Szilágyi Árpádért, aki Szeged-Alsóvárosban, a Földmíves utca 13-ban született és itt is élte le rendkívül gazdag életét.

Nem kincsekben, tettekben volt ő gazdag.

"Szilágyi Árpád Szegeden született 1936-ban. Édesapja jó nevű iparos, az államosításig cipőboltot vezet. Árpád egyik bátyját 1951-ben összeesküvés miatt 5 év börtönre ítélik, édesapját a pribékek megverik. Egy évvel később meghal. Származása és bátyja miatt Árpádot nem veszik fel középiskolába, esztergályosként dolgozik. Elvégzi a gépipari technikumot, majd a Rózsa Ferenc gimnáziumban tanít. Közben tanul, építőipari üzemmérnök képesítést is szerez. 1956-ban a szegedi tejüzemben dolgozik, a forradalom idején sem adják fel a munkát, ellátják a lakosságot, a kórházat, a klinikákat. Amikor a fővárosba szállítanak tejet, jár a Széna téren is, de a harcokban nem vesz részt."

1956 emlékét azonban tiszta szívvel ápolja. De minden fontos neki, ami Szegedhez kapcsolódik. 14-15 éves volt, ez a vészterhes ötvenes évek időszaka, amikor az alsóvárosi templomból elvitték a papokat. Elnémultak a harangok. Ekkor Árpád, akit barátomnak tudhattam, két unokatestvérével együtt, reggel, délben és este is, heteken keresztül megszólaltatta a harangot.

A harang, mint a vész jelzője, de egyben a dicsőség jelképezője is, mindig fontos volt számára. Nem véletlen tehát, hogy 2017. május 21-én, Szeged Napján, a Szegedi Dómban, hálaadó szentmise keretében felszentelték a világ magyarságának összefogásáért Őrbottyánban közadakozásból készített 56 kilós harangot, amelyet még aznap el is helyeztek az évek alatt nemzeti emlékparkká alakított szülőház udvarán, hogy haranghangjából kicsengjen: "Egy haza van, az Magyarország".

Az ő élete is bizonyította, nem kell ahhoz világhíressé lenni, hogy valaki szerethesse a hazáját. És tegyen is érte.

Árpád élete jelentős pillanatának tartotta, amikor létrehozta a Szegedi Hagyományőrző és Városépítő- Védő Egyesültet. Mindenre odafigyelt, ami szegedi. Kertjében a kettős kereszt felirata is hirdeti a magyar ember számára legfontosabb gondolatot: "Istenért, Hazáért, Nemzetért!"

Nemzeti Emlékkertjében szobor emlékeztet szüleire, de Bálint Sándorra is, a magyar néprajzkutatóra és művészettörténészre, „a legszögedibb szögedire”, a 20. századi magyar néprajz és folklorisztika egyik legnagyobb alakjára, aki rövid ideig nemzetgyűlési képviselő is volt.

Akinek fő kutatási területei az Alföld néprajza, vallási néphagyományok és Szeged néprajza voltak.

A Pozsonyi csata, Dózsa György, Wass Albert szobrai, ott az alsóvárosi emlékkertben, egy-egy építőkövei magyarságunknak. Mint ahogy a saját kézzel megépített borospincéjének jelzett téglái is a múltunkat habarcsozzák egésszé.

Most elnémult egy hang, sírva kong a trianoni harang, az örökké tevékeny test is megpihent.

Meghalt a városvédő polgár, Szilágyi Árpád.

Az örök szegedi.

A Tisza part és a haza megint szegényebb lett egy érte élő, tevékenyen munkálkodó csendes robotossal.

A legnagyobb kincs az övé, az emlékezeté.

Mert akire emlékeznek az emberek, birtokolja a fellelhető legnagyobb kitüntetést.

Árpád!

Nyugodj békében!